tegnap úgy alakult a napja, hogy bloggertársai némelyikével találkozott. ahogy ez már lenni szokott, ha két magyar összehajol: hiába volt jó az ebéd, hiába jó a kávé, mégiscsak folyt a panasz. nem általában a világban való állásáról bloggereknek, hanem leginkább a közállapotainkat illetően. és ez a blogger itt mégis leginkább optimistaként határozná meg magát legszívesebben.

ez a post nem vlágmegváltásról fog szólni. sem olvasmányélményről, sem hatalmas ötletről. csak az optimizmusról. ami nem a közállapotainkat illeti. hanem mégis, ha blogger magába néz, azt kell, hogy mondja: ezt a blogot nem motiválhatja más, mint a töretlen, mindennek ellenére optimizmus.

az a hit, hogy lehetséges párbeszéd. az a hit, hogy minden drasztikusan lecsökkent olvasottsági mutató ellenére talán értelmes kísérlet volt eljönni a hírszerzőről és szélesebb érdeklődésű olvasótábort keresni. (miközben egyébként igen határozottan megszabta magának az exit pointot - azt, hogy mikor fejezi be ezt a kísérletet és tér vissza a hírszerzőre.)

hogy szélesebb politikai spektrumból találhasson önmagának olvasókat. hogy bizonyítsa, hogy lehetséges különböző politikai nézetűek között értelmes kommunikáció. hogy lehetséges bizalmon alapuló együttműködés. hogy lehet netán vita.

és hogy ezt blogger a maga szerény eszközeivel megpróbálja elősegíteni. mint ahogy vasárnap óta meglehetősen elkeseredett vitát folytat a ferencvárosi kézilabdával kapcsolatos index fórumon is arról, hogy miért kell neki árpádsávos zászlókat néznie fradi-meccsen. az tán még reménytelenebb vállalkozás, mint ez a blog.

persze, nagyon kíváncsi lenne olvasói véleményére is. hogy mit gondolnak: érdemes-e, vagy éppen most van az a pillanat, amikor be kellene látni, hogy hiú ábrándokat kerget.

(viszont nagyon örül egy már egy hete várt komment megérkezésének, amire reagálni is fog, amint lesz kicsivel több ideje méltóképpen válaszolni.)