vannak helyzetek, amikor nem árt, ha fölemlegetünk néhány trivialitást. nem árt, ha szóba hozunk néhány olyan dolgot, amelyet eddig magától értetődőnek tartottunk, de mintha ezt a magától értetődő jelleget mind többen kezdenék nem megkérdőjelezni, hanem kifejezetten elfelejteni. a post címe arra utal, hogy annyi minden megy feledésbe az utóbbi napokban, hogy vélhetően sorozattá fog terebélyesedni ez a gondolatsor. de most egy kérdéskörön jár blogger agya.

az egyik trivialitás, amit blogger annak gondolt, és továbbra is helyesnek tart, hogy a xxi. században egyetlen magát civilizáltnak tartó állam sem engedheti meg magának, hogy bármely polgára éhen haljon. azt is triviálisnak tartja blogger, hogy egy-egy ország civilizáltságát az demonstrálja legjobban, hogy miként bánik az elesettjeivel.

ezt azért nagyon fontos föleleveníteni, mert a fülkeforradalom óta nagyon jelentős jövedelem-átrendeződés történik a társadalomban. miközben bárki egyetérthet azzal, hogy valamilyen módon csökkenteni kell annak a mintegy kétmillió adórabszolgának a helyzetét, aki a hátán cipeli ezt az országot, azért arról sem szabad elfeledkezni, hogy vannak olyanok, akik ezeknél sokkal rosszabb és kilátástalanabb helyzetben vannak, mégpedig olyan helyzetben, ahonnan önerejükből nem fognak tudni kikerülni.

igen, ezeket a mondatokat most egy olyan blogger írja, aki egyébként hisz a szabadversenyben, a minél kisebb államban, az olyanban, amely elsősorban játékszabályokat hoz, keveset, de mindenkire egyaránt érvényeset és aztán azokat viszont nagyon keményen betartatja; meg abban, hogy az egyén felelős önmaga boldogulásáért, stb. igen, ezeket a mondatokat egy olyan blogger írja, aki azért mégiscsak hisz abban, hogy az államnak valamilyen módon szerepet kell vállalnia abban, hogy azokat, akik olyan állapotban vannak, hogy végérvényesen szociális gondoskodásra szorulnak, azokat a társadalom eltartsa, és igen: azoknak, akik egyébként munkaképesek, valamilyen módon segítsen olyan állapotba kerülni, hogy meg tudjanak állni a saját lábukon.

ezt blogger egyrészt humanitárius és civilizációs alapon is gondolja, feltétlenül. ugyanakkor viszont azt is gondolja, hogy a második esetre, tehát az egyébként munkaképes emberek saját talpukra állítására adott esetben tisztán haszonelvű érvelés is rendelkezésre áll: elég összevetni azt, hogy az ilyen programokra jól elköltött források - és itt a hangsúly nagyon egyértelműen a jól történő elköltésen van - később busásan megtérülnek a költségvetés számára, elsősorban a most megsegítettek által később a munkájuk alapján befizetett adó révén, meg annak a megtakarításnak a révén, hogy a jövőben nem kell őket segélyezni.

ezeket azért nagyon fontos most elmondani, mert elképesztő szegény- és segélyellenes hangulat alakult ki az utóbbi időben. úgy tűnik, társadalmunknak iszonyatosan kicsi egyrészt a tűrőképessége, másrészt az a szolidaritásérzet, ami a társadalom tagjait összeköti, harmadrészt pedig az egymás iránti bizalom.

ha valaki rokkantnyugdíjas, az nyilván csaló, így a közhangulat. igen, rengetegen menekültek a munkanélküliség elől rokkantnyugdíjba, igen, rengetegen jutottak csalással ilyen státuszhoz. de vajon jelenti-e ez, hogy ebben az országban egy darab olyan ember sincs, aki ténylegesen rokkant és ekként jogosult nyugdíjra. nyilván nem, de a közhangulat azért erőteljesen ezt sugallja. 

igaz-e az, hogy mindenki halálosan lusta, aki segélyből él? igaz-e, hogy mindenki tudna dolgozni, aki akar? igaz-e, hogy a segélyből élők mind élősködők? nyilván nem. nyilván változik persze régióról régióra, budapesten nyilván könnyebb munkához jutni, aztán személye válogatja, hogy ki megy el szükség esetén alantasabb helyre. viszont igenis vannak helyek, ahol nem nagyon van munkalehetőség.

ugyanakkor viszont az irigység is nagyon komoly faktor. az imént arra utalt blogger, hogy a különböző szociális ellátásoknak nem ártana akkorának lenniük, hogy valamifajta minimális, emberhez méltó létet biztosítsanak: egészséges táplálkozás, lakhatás, rezsi, némi ruházkodás. azaz, hogy ha szűkösen is, de lehetővé tegye a segélyezett számára, hogy olyan állapotban maradjon, hogy vissza tudjon még kapaszkodni a munka világába, ha alkalma adódik. ugyanakkor viszont egyrészt iszonyatosan szűkösek a hatalmas eladósodottsággal küzdő államháztartás lehetőségei. másrészt, és ebből adódik blogger véleménye szerint nagyon komoly társadalmi feszültség: az egyébként munkával rendelkező emberek közül az alacsony jövedelműeknek a jövedelme nagyjából épp erre elég.

és persze joggal merül fel a kérdés, hogy ha valaki kemény munkával annyit keres, hogy éppen szűken, napról napra megéljen belőle, akkor miért kapna ugyanennyit az, aki segélyből él. és teljesen jogos a fidesznek az a felismerése, hogy valamilyen módon távolítani kellene egymástól a munkával szerzett legalacsonyabb jövedelem és a segéllyel szerezhető maximális jövedelem mértékét - azaz ösztönözni azt, hogy a segélyezettek inkább munkából akarjanak megélni, mint segélyből. ez nyilván nagyon komoly feladvány, és adott gazdasági körülmények között nem is biztos, hogy ideálisan megoldható.

az viszont azért inkább a könnyebb megoldás, ha az egyébként is kiszolgáltatott segélyezetteket munkakerülőként és ingyenélőkként stigmatizáljuk és elkezdjük lejjebb szorítani a segély összegét és ráadásul még a jogalapot is csökkentjük, miközben a gazdagabbaknak pedig a progresszív adózás megszűntetése révén növeljük a jövedelmét. ráadásul eközben úgy tűnik, hogy továbbra is meglehetősen komoly jövedelmek egyszerűen nem is kerülnek az adóhatóság látókörébe, továbbra is virágzik a minimálbéres zsebbefizetés, és a többi ismert trükk.

volt bloggernek egy élménye, ami beleégett a szemébe és az agyába. valamikor az ezredforduló környékén lehetett, a blahánál várt valakire a villamosmegállóban blogger. megérkezett a villamos, kinyílt az ajtaja, és obligát szatyraival elkezdett lekászálódni egy viszonylag kulturáltabban kinéző hajléktalan. nem volt se büdös, se különösen koszos, de a mozdulatok bizonytalansága, a vonszolódás jelezte a státuszt. már az alsó lépcsőfokon állt, amikor a mögötte álló srác fogta magát és egy kurva nagyot rúgott a hátába, hogy szerencsétlen csak úgy kirepült a megállóba. néztem a rosszul öltözött, de azért zselézett, kifent-kikent prosztógyereket (emlékszem, anyám hogy ki volt akadva a hatodikos oroszkönyvünkön, amikor az olvasmányban új fiú jött az osztályba, on ócseny prosztój malcsik, on prisjol iz gyirévnyi, prosztó, mi, ilyen az előítéletességmentességre nevelés a szocializmusban, mondta dühödten, fönt a gellérthegyen, kettős nevelés, ok, rendben), mellette a beélesített gádzsi (copyright by jánossy), szóval néztem a gyereket, és próbáltam elképzelni, hogy mi játszódhat le a fejében, ahogy a hatalmát a csaja előtt bemutatta. a jövőbe vetett reményem csak azért maradt meg némileg, mert nem egyértelmű helyeslés, hanem valami rosszallás is volt a csaj szemében.

szóval valahogy egy kicsit így néz blogger most arra, hogy miként rúgjuk le magunkról a szegényeinket. nyilván fél mindenki, hogy odacsúszik. nyilván sokan úgy érzik, hogy minden forint, amit rájuk fordítunk, az ő egyébként is rengetegen nagy adóterheit fogja növelni, ezáltal még inkább elősegítve azt, hogy ők maguk maguk is, az adóterheket viselő kisjövedelműek, egyre lejjebb csússzanak. és ez persze valamennyire így is van.

de pusztán azáltal, hogy csökkentjük a segélyeket, pusztán azáltal, hogy a jogosultak körét szűkítjük, ez a probléma nem oldódik meg. sőt: ha mindezt úgy tesszük, hogy közben ezeket az embereket magukra hagyjuk, akkor az egyenes út nem kevesebbhez, mint egy óriási humanitárius katasztrófához.

most, 2011-ben azt állítani, hogy mindenki a tehetsége és akarata szerint, önakaratából vagy éppen önhibájából tart ott, ahol tart, az adhat felmentést a felmentést keresők számára arra, hogy a lemaradók megsegítésére szánt forrásokat elvonják, de azért magunk között lássuk be, hogy ez egy ordas nagy hazugság. tételezzük fel, hogy a rendszerváltás pillanatában minden magyar állampolgárnak teljesen azonosak voltak a kiindulási feltételei: mindannyian ugyanolyan képzettséggel, ugyanolyan társadalmi státusszal, ugyanannyi pénzzel, egyszóval teljesen azonos szociokulturális jellemzőkkel rendelkeztek, s ráadásul magyarország minden régiójában teljesen azonosak voltak a környezeti feltételek. tételezzük továbbá fel, hogy az azóta eltelt 21 évben mindenki olyan utat járt be, hogy az azonos kiindulási feltételekből pontosan ugyanoda érkezzék, ahol most van. ebben az esetben joggal mondhatnánk, hogy mindenki a saját tehetsége szerint, vagy, a lázári megfogalmazásban: ki-ki annyit ér.

azért még ebben az esetben is felmerülne a kérdés, hogy mit kezdjünk azokkal a gyerekekkel, akik most születnek olyan körülmények között, hogy a szüleiktől nem látnak mintát a munkára, a beosztásra, a távlati gondolkodásra. olyan gyerekekkel, akiknek gondot okoz az iskolai feladat megértése - akik nem azért kerülnek egyre nagyobb hátrányba, mert buták, hanem azért, mert otthonról nem kapják meg azt a pakkot, amelyet az iskola többnyire feltételez róluk, akár kiinduló tudás szempontjából, akár odafigyelés szempontjából. mert ezekre a gyerekekre aztán az nem mondható, hogy a saját hibájukból kerültek oda, ahova kerültek. az igen, esetleg, hogy a szüleikéből, de az, hogy a szüleik semmire nem vitték, vajon jelenti-e azt, hogy ezeknek a gyerekeknek menniük kell a levesbe?

hát persze nyilván nem. de azért azt vegyük észre, hogy a rendszerváltás idején korántsem mindenki egyenlő feltételekkel indult. azt tudjuk, hogy a világháború utáni koalíciós időszak, illetve a rákosi-rendszer elég komoly társadalmi mobilitással járt, és az is triviális, hogy a kádár-rendszer örökhétfője széles társadalmi rétegek számára biztosított olyan keretet, amelyhez az életstratégiáikat igazították. azon nem lehet nagyon csodálkozni, hogy kevesen ismerték föl, hogy ez a keret hosszútávon fönntarthatatlan. amikor viszont ez a keret összeomlott, a társadalom nagyon széles rétegei számára szűnt meg az világ, amiben az életüket elképzelték. 

sokan éltek abban a világban, amelyet a nagyvállalatok kapun belüli munkanélkülisége, a betanított munkásokra való - legalábbis látszólagos - igény jellemzett. abban a világban, amelyben nem kellett nyelveket tudni. amelyben ahhoz kellett érteni, amire az embert egy szakmunkásképzőben kiképeztek - egy-két meghatározott munkafolyamathoz, nem ahhoz, hogy az ember többféle szituációban értékesítő tudással rendelkezzen. de mégis: a kádár-rendszer mint politikai rendszer ígérete az volt, hogy ezek hasznosítható és értékesíthető képességek lesznek. és ebből következik blogger véleménye szerint az, hogy ha egy gyökeresen más irányba történő fordulás során ezeket az ígéreteket az állam megszegi, valami kötelezettség mégiscsak hárul rá, hogy segítsen azokon, akik erre az ígéretre alapoztak.

és itt messzemenően nem csupán segélyekről van szó. és messzemenően nem csupán munkahelyekről. egyrészt természetesen szerepe van az államnak abban, hogy ösztönözze a munkahelyteremtést. itt arról is szó van, hogy az államnak valamilyen módokat kell találni arra, hogy ezeket az embereket visszavezesse egy olyan pályára, ahol munkát tudnak vállalni és ahol boldogulni tudnak. és túl azon, hogy ehhez munkahelyek kellenek, ehhez nagyon-nagyon mikroszinten kell erőfeszítéseket tenni. ahol ugyanis másod- és harmadgenerációs munkanélküliség és segélyből élés van, ott a minták is hiányoznak a boldoguláshoz. az igényességhez. a jövedelem beosztásához, stb, stb. mikromenedzsment kell, coaching, személyre szabott tanácsadás.

ezt viszont hivatalok nem fogják biztosítani - ehhez olyan emberek kellenek, akik ott élnek az adott közösségekben, rendelkeznek ilyen tapasztalatokkal, bírják az adott közösségek tagjainak bizalmát, bírják a kudarcot, a visszaesést, stb, stb. és persze, vannak ilyen programok. vannak tanoda-programok, ahol a gyerekeken keresztük igyekeznek a szülőkre is alakítólag hatni. és a többi, meg a többi. de az ilyen szakemberek képzése is rengeteg odafigyelést és forrást igényel. és az ilyen programok fenntartása is sok pénzbe kerül. plusz a segélyek. 

de azt mindenképpen látni kell, hogy ha most irigységből, ebből-abból, megvonjuk ezeket a felzárkóztatásra és segélyezésre szánt összegeket, akkor távlatilag sokkal nagyobb összegeket fogunk humanitárius alapon ugyanazekre az emberekre költeni. meg azokra a falakra, amelyeket majd építeni kell, hogy körülzárjuk őket. meg a rendőrségre és kommandósokra, hogy kordában tartsuk őket.

viszont a közhangulat most nem ebbe az irányba mutat. a közhangulat most egészen komolyan az, amit lázár jános még kimagyarázni igyekszik: hogy aki nem vitte semmire, az annyit is ér. vagy ahogy a zuglói fideszes képviselőnő mondotta: haljon éhen.

hát nem. ha másban nem is, abban biztosan igaza van a jelenlegi kormánynak, hogy növelni kell az aktívak számát és részarányát. és erre bizony áldozni kell. és ezt a közhangulatot bizony ennek érdekében alakítani kell. jó lenne, ha a kormány demagógiája nem a középosztály legalantasabb ösztöneire alapozna, hanem valamiféle valós társadalmi szolidaritást próbálna formálni.

mert ebből a helyzetből vagy mindannyian együtt lábalunk ki, vagy - és sajnos a helyzet egyelőre még inkább így áll - együtt fogunk belerokkanni. és az nem szép jövőkép.