ez a post amolyan vegyesfelvágott lesz, ami persze képzavar, ha már anzix, akkor talán úgy volna helyes fogalmazni, hogy olyan lesz, mint azok a városi nevezetességeket mutató, kis képeket tartalmazó képeslapok, balatonszemesről például obligátan a postamúzeum, kikötő sok hajóval, kistücsök, állomás, és a többi. merthogy azért nem lesz ez nagyon összeszedett post, de mégiscsak kikívánkozik bloggerből a szabadsága, amit a b csoportos u20-as kosár-eb okán szarajevoban töltött.

ami kurva jó hely. összességében minden jó volt ott, kivéve a kosárlabdát - illetve ez így nem igaz, mert volt ott jó kosárlabda, csak hát a mi csapatunknak sem az eredménye, sem a teljesítménye nem adott okot sok örömre. persze jó lenne, ha blogger legalább azt írhatná, hogy legalább a saját gyereke jól szerepelt, de hát nem. 

viszont hát szarajevo - kamaszkora egyik kedvenc városa. talán sehol máshol kelet-europában nem érezte ennyire működni a multikulturalizmust blogger. nagyon szeretett ott lenni, bár az igazat megvallva konkrét emléke kevés maradt a hangulaton kívül, talán csak ali, a kancsal fagylaltárus maradt meg benne, aki elképesztő módokon pörgette a tölcsért, benne a fagyival, és iszonyú kedves volt. és hát aztán szarajevo lett - sok generációs társával együtt - bloggernek az az élménye (vukovar és srebrenica mellett), hogy megszűnt az a világ, amihez szokva volt. igen, persze, volt rendszerváltás, de azért a hatvanas évek közepétől felnőve mégis az volt az ember tapasztalata, hogy európában béke van, nincsenek fegyveres konfliktusok. hát lettek.

azóta most járt először ott. a legkisebb gyermekkel utazott, az eb-résztvevő öccsével, annak bátyja azt mondta, hogy lejön néhány nappal később, ha a csapatnak esélye van nyolcba kerülni. az már két nap alatt világos lett, hogy otthon fog maradni:( 12 éves, szintén kosárlabda iránt érdeklődő fiatalemberrel utazva gondosan meg kellett taláni az arányt a városnézés, a kosárlabda meg a rekreációs foglalkozások (élményfürdő, tenger (igen-igen hosszú vezetés)) között.

viszont a város alkalmas volt arra, hogy megfogjon egy kamaszt is - elképesztő földrajzi adottságok, gyönyörű hegyek mindenfelé, város közepén csordogáló víz (azért azt nem tudja blogger, hogy lehet-e folyónak nevezni). iszonyú zöld minden - miközben folyton azon járt blogger esze, hogy ezeket a hegyeket utoljára a híradóban látta, ahogy büszke szerbek lövöldöznek ágyúkkal befelé a városba. mint ahogy az is folyton az ember eszében járt, hogy ugyanezekben a híradókban látta ezt az épületet (mondjuk a holiday innt, a városházát, miegymást) találatot kapni. a város nagy részét iszonyú szépen rendbe hozták, de azért helyenként még láthatók a város belsejében is kiégett, zölddel benőtt romok, szóval érződik a háború. de persze hogy szólnánk mi bármit is, amikor pl a sándor palotát a rendszerváltásig nem sikerült helyrerakni.

építészetileg elég heterogén a város, vannak régi, lepusztult, egészen súlyos szociális képet mutató, meg újabb lakótelepek. vannak kifejezetten modern, akár még építészetileg is érdekes épületek, irodaházak. és hát ami a csoda, hogy helyenként olyan, mintha az ember az ötödik kerületben, netán a tátra utca környékén sétálna - emlék abból az időből, amikor bosznia a xix század harmadik harmadára a monarchia okkupációja alá került (persze később annektálták is boszniát, de építészetileg inkább a protektorátus ideje alatt alakult át a város. és nagyon jó irányba. nyilván mindenki az óvárost szereti, a maga keleties hangulatával, török-kori vásárcsarnokával és fogadója romjaival, a kis házakkal, a mecsetekkel, a szűk sikátorokkal. meg hát a mindent ellepő szuvenírárusokkal, csevaposokkal, szóval azt meg kell nézni, de sajnos inkább turista-attrakció, mint olyan hely, ahol igazán el lehetne merengeni nyugodt körülmények között a múlton. azt blogger valahogy sokkal inkább tudta megtenni a monarchia-korabeli városrészben. (bár szarajevo óvárosa ebben az értelemben gyenge utánzata mostarnak - ott aztán az öreghídon kívül tényleg egyetlen építmény falait sem lehet látni a boltok és az árusok minden négyzetcentimétert lefedő portékájától...:):):)  )

az emberek nagyon kedvesek - csak kevesen beszélnek olyan nyelvet, amin blogger legalább annyira tud, hogy egy idegen városban szükséges dolgokat megértesse; úgyhogy hajdan sem igen létező orosz tudására és pécsi évei horvát televíziós élményeire hagyatkozva volt kénytelen blogger kommunikálni, a jedna kola, jedno pivo, hvala vonalon elég jól boldogul, csevap is ment, pljeskavnica is, útirányokat viszont inkább megkérdezni tudta blogger, a válaszokat feldolgozni már olykor meghaladta az erejét. viszont iszonyú kedves és nyílt volt mindenki. és büszke, az öntudatosság értelmében. látszott, hogy sok mindenen átmentek, és ezzel az öntudattal élnek - amennyire ezt egy hét és korlátozott kommunikáció alapján meg lehetett ítélni.

persze a meghatározó élmény mégiscsak az ostrom - a teljesen valószínűtlen történeti múzeum (azt hitte blogger, hogy rossz helyen jár, fűvel benőtt, omladozó épület, nehéz volt elképzelni, hogy van benne kiállítás - pedig volt). alul egy amolyan három-négy méter hosszú tabló, rajtuk képek áldozatokról, meg emlék róluk, látta blogger a fia arcán a megdöbbenést, amikor észlelte, hogy nála jóval fiatalabb gyerekek is... a tárlat maga pedig rövid, viszonylag objektív képes beszámolóval indít jugoszlávia felbomlásáról, utána viszont inkább a mindennapi élet - egy berendezett konyha, átkelés a kereszteződésen pszh mögé bújva, kép egy iskolai osztályról, ahova tanítás közben becsapódott a gránát, kép a lerombolt színházról, amiben színielőadás, máskor koncert van, nem a harcnak a képei elsősorban, hanem annak a képei, hogy miként folyt tovább az élet lehetetlen körülmények között, miként folyt, mert kellett tovább folynia. a harcról magáról kevés volt - a legmegdöbbentőbbek azok a házilag barkácsolt, nagyjából egylövetű fegyverek voltak, amikkel a civilek kezdetben felfegyverezték magukat, hogy részt tudjanak venni az ellenállásban.

még ehhez az élménykörhöz tartozott a remény alagútja, amit a repülőtér alatt ástak a bosnyákok. a térkép tanúsága szerint az ostromgyűrű egyedül a reptérnél nem zárult össze, viszont az ensz-felügyelet alatt álló repülőtér elválasztotta egymástól a szarajevoban, illetve a szabad bosnyák területen élőket. a repülőtér ensz-kontrollja viszont azt jelentette, hogy ott csak humanitárius segélyeket lehetett szállítani, utánpótlást nem. ezért a bosnyákok ástak egy 800 méter hosszú, 160 magas, és nem túl széles alagutat, amin hadianyagokat, embereket lehetett bejuttatni, sebesülteket pedig ki, amellett, hogy létfontosságú elektromos- és telefonkábelek is futottak benne. az azért elég megrázó volt. 

sajnos a szarajevoi filmfesztivál pont úgy kezdődött, hogy arra már nem volt idő, mert fölpörögtek a kosárlabda-események. az első héten nagyjából a magyar csapat meccseit nézte blogger, egyre fogyatkozó örömmel - merthogy három helyszín volt, erős közepes mindhárom, de azért komoly lelátókkal, eredményjelzőkkel, látszott, hogy van a városban kosárlabda-kultúra. a torna maga elég gyér érdeklődés mellett zajlott, b csoportos volt, ,tehát nem a világ élvonala játszott, hanem az európai második vonal, de az elődöntőkig ritkán volt két tucatnyinál több nézője egy-egy meccsnek. kivéve persze, amikor a bosnyákok játszottak - nekik blogger egyetlen meccsét látta, azt, amelyiken elszállt a reményük a négy közé jutásra. akkor telt ház volt - kivonult a teljes bosnyák felnőtt válogatott is. (azt azért megnézném, hogy ha hasonló versenyen a magyar u20-as válogatott játszana a négybe jutásért, ott lenne-e a teljes felnőtt válogatott - valamiért azt gondolja blogger, hogy nem.) azon a meccsen telt ház volt, iszonyatosan drukkolt a bosnyák közönség, olykor szidták a bírót, de még a legkétesebb ítéletnél sem volt az, hogy itt valami baj lehet. mármint, hogy tényleg bátorságra lenne szüksége a bírónak ahhoz, hogy a bosnyákok ellen ítéljen.)

(közbevetett megjegyzés, szintén biztonságról meg fegyelemről - blogger sokan figyelmeztették, hogy boszniában a hegyi utakon nagyon veszélyes menni, mert vadállatok. hát nem - az utak kanyarognak, többnyire lakott területen mennek, ha meg nem, akkor is max 80-al lehet menni, és szigorúan tartják. nagyon szigorúan. ott tötyögnek hosszú kilométereken át, de nem előznek záróvonalon, nem lépik át a sebességkorlátozást. így lesz persze két és fél óra a mintegy 130 km mostarba, így lesz négy és fél óra vezetés dubrovnik (meg ugyanannyi vissza...))

és akkor néhány megjegyzés arról is, amiért kint volt, nem értékelés lesz, mert annyira nem ért ehhez blogger, meg talán nem is szerencsés írnia, merthogy nemcsak szurkoló, hanem apa is, ezért még az elfogultság látszatát is kerülni akarja. úgyhogy tényleg csak benyomások. az egyik benyomás, hogy a mi meccseink mintha lassított felvételek lettek volna. egyszerűen más a tempó, amit megszoktunk, mint ami ebben a környezetben kellett volna. 

a másik nyilván a tervezettnél sokkal rövidebb felkészüléssel, az ideálisnál jóval kevesebb felkészülési mérkőzéssel van összefüggésben: a mi csapatunkon az látszott, hogy nem ismerik egymást a játékosok. körülbelül megvan, hogy egy figurában kinek hova kell mennie, mik a védekezések, de látszott, hogy nem ismerik becsukott szemmel egymás zsigeri reakcióit, hogy ki milyen helyzetben mit hogy szeret megoldani, hova mozdul. ez feltűnő volt a csoportmeccsek alatt - amikor az egyébként olyan nagyon szintén nem virító, tehát mondjuk négy közé sem jutó - csoportellenfeleink a mieinknél nagyságrendekkel gördülékenyebben játszottak. és hát kevés kivételtől eltekintve az önbizalomhiány. 

erről többet nem akarna blogger írni, tények és vélemények hozzáértőbbektől, szemtanúktól vagy távoli értekezőktől bőven olvashatók a bb1.hu-n, a rázd meg a bikát!-on. viszont egy, nem csapatot, hanem a közeget jellemző dolgot azért feltétlenül említendőnek tart blogger. ott volt a nyolc között játszott meccsek túlnyomó részén - a magyar csapat szakvezetésén és az eb-re leutazott nyíregyházi különítményen (a friss junior-bajnok gombkötő norberten és ákos kollegáján) kívül nem látott egy magyar utánpótlás-szakembert sem. sőt: nemcsak utánpótlás-szakembert, más edzőt vagy vezetőt sem. pedig talán érdemes lett volna lejönni az utolsó pár napra, megnézni, hogy hol tart a magyar kosárlabda. hol tart az utánpótlásunk. nem tudom, hogy az a-csoportos vb-n hány magyar szakember volt, de talán ide is ki kellett volna jönni, mert ez az a szint, amin versenyzünk, ez az a szint, amihez reálisan mérnünk kell magunkat. mert lehet azt mondani, hogy az a-csoport az egy más szint és nyugtatgatni magunkat azzal, hogy de a másodvonalban jól vagyunk - ha nem nézzük meg, hogy a másodvonal élvonalában milyen meccsek vannak. hogy ha történetesen nyolc közé jutunk, milyen ellenfelekkel kerültünk volna össze és mennyi azoktól a lemaradásunk.

hogy egy grúz-cseh meccs milyen játékot hoz, hogy az észtek hogy dobnak a döntőbe jutásért döntetlen állásnál két másodperccel a vége előtt buzzer-beater triplát, mert magabiztosak, és tudják, hogy meg tudják csinálni, hogy milyen tempó, milyen hajtás van - amivel ezúttal nem tudtuk fölvenni a versenyt. mert az, hogy nem tudtuk, az azért nem írható csak annak a tizenkét gyereknek  a számlájára, meg a szakvezetésére, aki kint volt. hanem bizony annak a közegnek is van ebben szerepe, amelyikben ennek a csapatnak a tagjai fölnőnek, amely meghatározza azoknak a bajnokságoknak a minőségét, amelyekben ezek a játékosok edződnek.

bloggernek nagyon komoly szembesülés volt ez - hogy az a gyereke, aki azért a másodosztályú bajnokságban a honvéd egyik meghatározó játékosa volt, mit tud teljesíteni, ha egy ilyen versenyre kerül. nyilván a gyermeknek magának is szembesülés, mint ahogy a csapat több tagján látszódott-érződött, hogy másoknak is. de talán nem ártott volna, ha nemcsak a gyerekek szembesülnek ezzel, hanem az őket nevelő szakemberek is, meg a sportág irányítói is. de hát nyilván nem akartak.

úgyhogy most nem marad más hátra, mint drukkolni az u18-as fiúknak, akik most várnában küzdenek, egyelőre jelentősen nagyobb sikerrel, meg az u18-as lányoknak, akik meg miskolcon fognak hamarost.

meg nem marad más hátra, mint eltenni szarajevot jó helyre blogger emlékeibe, és olykor visszamenni. mert visszavárós város.