jó, egyelőre még nem arról van szó, hogy morvai krisztina farkasmosolya és csodálatos hanglejtése és vona gábor intellektusa csábító hatására miként lesz a liberális bloggerből egyszeriben jobbik-szavazó, az azért mégiscsak van, hogy a közbiztonsággal olyan nagyon mégsem elégedett. nem átall horn gyulával szólni blogger, hogy tudniillik ami itt van, az minden, csak nem közbiztonság.

gondol itt olyanokra, hogy régente a nyugati téren lakott, napi látogató volt az aluljáróban, ami örök rejtély volt számára - a posztoló rendőrök orra előtt strichelő nőstény- és hímringyók, telefonkártya-kereskedők, dealerek azért alapvetően fölvetették a kérdést, hogy mégis - hogy van ez. mert nyilván más az, ha a rendőrség nem tud róla, meg más az, ha tud, viszont szemet huny. és hát persze, a hajléktalanok. hogy miközben az ember sajnálja őket, azokat is, akik önhibájuk révén is jutottak oda, azokat meg különösen, akik netán önhibájukon kívül, nem szeretné, hogy megfagyjanak nagy hidegben, meg még azt is gondolja blogger, hogy a hajléktalan-kérdés nem csupán rendőrségi kérdés, azért fölmerül az emberben a csendes adófizető joga, hogy ne csak bűzben, mocsokban és fertőzésveszélyben kelljen a lakását megközelítenie - vagy hogy ne arra érjen oda az autójához, hogy egy ötvenes nő guggol mögötte letolt gatyával és szarik éppen az utcára.

aztán elköltözött blogger a dráva utcába, dózsa györgy úti aluljáró, az talán nem ennyire durva, de estefelé azért az sem egészen veszélytelen. meg nemcsak ő közlekedik aluljárókban, hanem a gyerekei, akik szerencsére úsztak már meg úgy kirablást, hogy az ütött-kopott mobiljuk a legolcsóbb nokia volt, amit az őket körbeállók undorodva dobtak vissza. hát így.

és akkor ez még budapest, viszonylag közel a központhoz. nem beszél blogger azokról a szerencsétlenekről, akiknek az éves munkáját aratják / szüretelik le mások, fosztván meg őket a túlélésük utolsó reményeitől.

s most lejön blogger balatonra, nagyjából persze ez is burok, az alkalmi nyaralófeltörésekből is többnyire kimaradt blogger és családja, alkalmanként járnak besurranók. kihasználja hát blogger a váratlan edzés-szünetét a gyerekeinek, egy hétig most nincs semmi, lejön hát a balatonra, persze épp milyen időben, az első négy napban zuhogó eső, harmadik nap pestre kell mennie dolgozni, negyedik nap átmegy földvárra, a hajószerelőhöz, hogy megbeszélje vele, hogy a tavaly elromlott árbocát a szerelő megcsinálná-e, átvinni blogger azon mód, péntek estére készen lesz, blogger úgyis ment föl pénteken megint dolgozni, mert ilyen szabadsága volt, s akkor szombaton vitorlázhatna egyet, vasárnap meg még egyet, tök jó, sok szabadsága úgysem lesz a nyáron.

el is vállalta a hajószerelő, blogger vissza szemesre, hívja a gyerekeit, segítenének árbocot elővenni, gyerekek mennek előre, kérdik: hol az árboc. blogger mint hülyegyerekeknek ordít ki, mint olyanoknak, akiknek tudniuk kellene, hogy hol van, de mihaszna semmirekellők, akik nem figyelnek oda, ordít ki, mondván: hol van. de nincs ott.

úgyhogy ellopták. hogy persze kinek kell egy harminc éves 470-es árboc, mert vitorlázónak nyilván nem. a rajta levő vadi új drótkötelek sem olyan igazán hosszúak, hogy újrafelhasználhatóak legyenek, a kötélzet többi része nem is olyan új, az árboc meg maga alumínium. hogy ez anyagárban, hulladékfémként mit jelenthet, azt nem tudom, de biztos, hogy jóval kevesebbet, mint amennyi bosszúságot bloggernek, illetve azt, amennyibe bloggernek kerülni fog a replacement.

persze, ha viszont belegondol, rájön, hogy mennyivel kevésbé veszélyes ez, mint az, amit azok művelnek, akik vasúti berendezéseket tulajdonítanak el hulladékfém-kereskedelem céljára.