rápillantott blogger az index címlapjára és azóta nagyon nem érzi jól magát - meghalt ifjúkorának egy fontos darabja, dénes józsef. kicsit habozott, hogy mi legyen a post címe, mert ez a dönci valami bensőséges kapcsolatot is sugallni tűnhetne, holott blogger nem szeretné azt a benyomást kelteni, hogy puszta köszönőviszonyon, néhány alkalmi beszélgetésen kívül más kapcsolata is lett volna vele - de azt meg mégsem lehet írni, hogy elhunyt dénes józsef, amikor mindenki dönciként ismerte.

nem lesz ez komoly nekrológ, meg méltatás, inkább emlékezés, emlékezés blogger fiatalkorára, ahogy néhány tétova hobo- meg edda-koncert után először belecsöppent a budapesti underground zenei szcénába 14 évesen, először egy lavina-koncert erejéig, szegény nagy attila 18. születésnapján az fmh-ban, majd pedig az ady mh-ban egy kontroll-balaton-urh közös koncerten, ahol megváltozott az élete. ahogy tátott szájjal bámult, hogy így is lehet és ilyet is lehet.

az így is lehetben nagyon benne volt, hogy ezek a zenekarok mennyire nem mozognak a színpadon, ami a látványosnak vélt mozgású keményrockerek után kész felüdülés volt (hol volt még az az idő, amikor a kontroll majd bonnie és clyde történetét adja elő, meg hisztereo-polaroid showt csinál gödöllőn...) nem, álltak ezek a zenekarok egy helyben és nyomták a műsorukat.

majd urh feloszlik, és jön a hír az európa kiadó alakulásáról, első koncertről, s benne egy az eddigiektől teljesen eltérő fazonnal: nem bő nadrág, hanem szűkebb kordnadrág, nem tornacipő, hanem westerncsizma, és tépi a gitárját és rockos és rockandrollos és kurva jó mert a tökéből jön. még egy gitárost látott blogger ebben a szcénában, aki ennyire lenyűgözte az ösztönösségével, spenótot, nyilván. és ha elárulhatja, ugyanilyen szubjektíven, még egy gitárost talált enynire szuggesztívnek: kocsis tamást a sex-e-pilből, aki persze egészen más stílusban, de ugyanilyen hatást tett rá.

és onnantól kezdve, bár blogger sokkal jobban szerette a kontrollt az európa kiadónál, elsősorban dönci miatt nagyon sokszor ment ek-ra is. mint ahogy nem felejti el azt sem, hogy mennyire megváltozott a balaton addig nagyjából teljesen szétesett / szétfolyó produkciója is, amikor dönci (és magyar péter) beszálltak. emlékszik, amikor az adyban először látta a balatont, úgy, hogy víg mihály és hunyady károly voltak a színpadon, meg talán a villányi nevű szaxofonos... és aztán amikor először látta őket döncivel a rádayban, mennyivel feszesebb volt, mennyivel jobban össze lettek rakva a számok.

egyszer látta blogger még kőnigh péter ciklámen nevű zenekarával is az fmh-ban. abban is olyan szívvel-lélekkel vett részt, a balatonnál jóval kisebb mozgásteret engedő, mert megkomponáltabb számok is átlényegültek arra az egy koncertre, hogy aztán a záró számra, a fiúk játszák a beatzenét címűre, benne kőnigh szokásos harmonikaszólójával elszabaduljon a pokol és egy kurva nagy improvizáció lett belőle.

aztán megint balaton, almássy tér, ott hallotta talán blogger először énekelni; az némileg horrorisztikus volt. de annak az időszaknak volt a terméke a fény közepe lemez, ami az elmúlt évtized talán legmegrázóbb lemeze. örült blogger, hogy megvette, s hogy hallhatta élőben is. egyazon koncerten, ahol például a balaton fenyő miklós csókkirályát is előadta, meg beatricét is, meg miegymást.

nem tudja mikor, tán a rendszerváltás idején látta őt blogger többször a vörösmarty téren, saját maga följátszotta kíséret ment mellette magnón és arra improvizált. egyrészt csoda volt, amit játszott, élvezet volt hallgatni... másrészt meg szívszorító volt, hogy egy ilyen képességű embernek ez jut... s persze az ember csak ült és hallgatott, beszélgetett picit, majd ment tovább.

aztán utoljára már a gödörben látta, barátjával, gauchoval. az is olyan jellemző volt: egy halálosan bebombázott magyar péter alig bírt állni, s a koncert meg csak nem kezdőtött, aminek az volt a magyarázata, amint víg mihály mondotta a mikrofonba, hogy döncit bevitték. ami olyan hihetetlen nyolcvanas évek érzés volt, talán a szóhasználat okán.

az volt az utolsó alkalom, amikor látta.

most azt hiszi, hogy a nem saját nevemet fogja hallgatni: elrepül a lélek, micsoda ének...

nyugodjon békében.