időről időre felvetik '56-osok, akár személy szerint, akár valamely ötvenhatos veteránszervezet nevében, hogy el akarják bontani a városligeti '56-os emlékművet, hogy méltóbbat állítsanak helyette. ezúttal wittner mária nyilatkozott oda, hogy a veteránok akár saját költségükön is elbontatnák a műalkotást.

mielőtt az írás lényegi részére térnénk, hogy tudniillik miért kellene bárki más véleményénél komolyabban venni az ötvenhatosok véleményét a róluk megemlékező objektumról (nem kellene) rövid kitérő bloggertől, aki ugyan nem esztéta, meg a köztéri művészethez sem ért, viszont azt elmondhatja magáról, hogy különösen ambivalensen viszonyul ehhez az objektumhoz. nem jelent sokat neki, sőt tömegközlekedéssel, autóval arra haladva sokszor döbbent meg a cuccnak meglehetős ocsmányságától. aztán egyszer a kertemből hazafelé bringázva összevitatkoztak róla kedvesével, aki kifejezetten szereti ezt a szobrot. akkor ment bele először és barangolt benne egy darabig.

ez a barangolás sem változtatta meg blogger alapvető ambivalenciáját. azt szereti benne, hogy a hátső traktusban elvegyülhet az ember, beállhat a tömeg mögött lézengők közé, ezáltal részévé válhat a tömegnek. ugyanakkor már ott is zavarja bloggert, hogy amik közé elvegyülhet, azok tüskék, igen távol vannak attól, hogy egyediek legyenek, ezért alkalmatlanok arra, hogy valamifajta személyiséget tulajdonítsunk nekik. márpedig csak a tömeg arctalan - ha már benne állunk, a körülöttünk állóknak van arca, a körülöttünk állók is személyiségek, vannak személyre szabott motivációik, személyes sorsuk, és a többi.

és ha valamit tudunk ötvenhatról, az az, nagyon sokféle volt. sokféle ember vett részt benne, és azon túl, hogy föllázadtak egy szörnyeteg elnyomó rezsim ellen - sokféle cél vezérelte őket - a szocializmus megjavításától a többpártrendszer bevezetéséig, a koalíciós időszakhoz való visszanyúláson át ennél sokkal jobboldalibb politikai célokig. de ha nem az eltérő célokat akarjuk egy emlékműben megjeleníteni, hanem a közösséget - akkor a méltóság lázadásáról lehet beszélni. a méltósághoz pedig blogger szerint személyiség kell és nem arctalanság.

különösen nem szereti viszont blogger a szobornak azt a részét, ahol már összeáll a tömeg - blogger már sok tömegben volt rész, fraditábor keménymagjában a nyolcvanas években, ifipark koncerteken, és nem szeret tömeg lenni. a tömeg éppen nem az egyéni akaratok összeadódása, hanem az a környezet, ami sodorja magával és magába emészti az egyént.

bloggernek ötvenhat vonatkozásában sokkal inkább az egyéni sorsok érdekesek, igen, sokkal inkább maga wittner mária ötvenhatban, dénes jános, a corvin-közben harcoló névtelen srácok, mint a tömeg. ezért nem tud olyan nagyon azonosulni egy olyan emlékművel, amely éppen a falanx-szerű áthatolhatatlanságot ábrázolja. és bár tudja blogger, hogy a rozsdásodás koncepció, mégis sokkal inkább az emlékmű önmagában vett lepusztultságát hangsúlyozza, és nem valamiféle utalást az ötvenhathoz való viszonyunk problematikusságára.

úgyhogy blogger egyáltalán nincs különösebben kibékülve ezzel az emlékművel. ugyanakkor viszont mégiscsak: emlékmű. egy városé és egy országé, amely már áll. és bár az ötvenhatosoknak állít emlékművet, messzemenően nem csupán rájuk tartozik.

egyrészt, mondja némileg elnézést kérve a veteránoktól blogger, attól, hogy valaki hősiesen harcolt a forradalom győzelméért, hosszú börtönbüntetést szenvedett, netán siralomházban is volt, az nem jelenti azt, hogy az ízlése fejlettebb lenne a közösség más tagjainak ízlésénél. sőt: korábbi megszólalásaikból kiindulva azt is mondhatnánk, hogy nem különösebben szakértői a modern köztéri szobrászat formanyelvének. ezen a jogcímen, gondolja blogger, nem kellene, hogy különösebben erősen essen latba a véleményük a városligeti emlékmű sorsát illetően. s ha még azt is tekintetbe vesszük, hogy a hozzáférhető vélemények alapján az emlékmű valamilyen módon heroizáló, patetikus megfogalmazását tartanák kívánatosnak, azt is gondolja blogger, hogy esztétikailag kifejezetten idejétmúlt emlékművet kapnánk a mostani helyett.

de nem csupán esztétikai értelemben kérdéses, hogy miért lennének az ötvenhatos veteránok a közösség más tagjainál illetékesebbek az ötvenhatról való véleményformálásban, netán az ötvenhathoz való mostani viszonyunk alakításában. természetesen nagyon tiszteljük őket azért, hogy hatalmas személyes áldozatokkal részt vettek a forradalomban, mint ahogy azt is, hogy nem kevesebb személyes áldozattal vállalták a forradalom emlékének ápolását is.

ugyanakkor azonban ezekkel a személyes áldozatokkal sem szereztek jogosultságot arra, hogy ők legyenek az ötvenhathoz való viszony kizárólagos alakítói. blogger tíz évvel ötvenhat után született, nagyon sokat olvasott és sok résztvevővel beszélgetett róla, személyes életében, illetve politikai meggyőződéseinek alakításában is nagyon fontos szerepet játszott az ötvenhathoz való viszony. és ez igaz a kortárs magyar politikai közösség jelentős részére is - az ötvenhatot átéltek közül azokra is, akik nem forradalmárként vettek részt benne, hanem passzív szurkolóként, akár olyanokként, akik a felfordulástól félve húzódtak meg. ezeknek az embereknek mind-mind megvan a maga sajátos viszonya ötvenhathoz - a büszkeségtől a szégyenig, az emlékek ébren tartásától az emlékek megtagadásáig nagyon sokféle viszony él a társadalomban ötvenhattal kapcsolatban. egy emlékmű pedig éppenhogy a társadalomnak a megemlékezés tárgyához való aktuális viszonyát kellene valahogy megjelenítenie.

ez a viszony pedig meglehetősen ambivalens, helyenként pedig kritikus is. azt kellene az ötvenhatos veteránoknak megérteniük, amit persze sose fognak, hogy ez az emlékmű nem azt jeleníti meg, és még csak nem is azt célozza, hogy azt jelenítse meg, hogy ők hogy látják ötvenhatot. hogy az ő ötvenhat-képük nem az egyetlen lehetséges ötvenhat-kép, hanem egy a sok lehetséges közül. hogy arról, amiben ők hősiesen részt vettek, másnak is van véleménye, és a résztvevők véleménye még csak nem is kitüntetett vélemény. sőt: éppen a részvételből adódóan szükségképpen szubjektívabb, mint a távolabbról szemlélőké.

azt gondolja blogger, hogy ezek az emberek most éppen olyanra törekszenek, ami ellen ötvenhatban fölkeltek: az emlékezet kisajátításáért. azt megértené blogger, hogy gyűjtést kezdeményeznének, és engedélyt kérnének arra, hogy a városligetben, a jelenlegi mellé vagy máshova egy másik, az ő ízlésüknek megfelelő emlékművet állíthassanak. netán még azt is megértené blogger, ha azt kérnék, hogy ennek a másik emlékműnek a finanszírozását részben vagy egészben a közösség finanszírozza. de a jelenlegi emlékmű elbontása nem gilt. ez ugyanis azt jelenti, hogy azt a jogot vindikálják maguknak, hogy meghatározzák a forradalomra való emlékezés módját. ezt pedig blogger nagyon nem szeretné.

(persze még azt is tudja blogger, hogy a fő baj nem is maga az emlékmű, hanem az, hogy gyurcsány idejében állították. ebbe pedig blogger igazán mélyen bele sem mer gondolni. mert bár maga a gyurcsány-kormány tevékenységét a rendszerváltás óta legkártékonyabb kormányzásnak gondolja sok szempontból, gyurcsányt pedig egy legális, de politikai legitimitását nagyon korán elvesztett vezetőnek, aki még a saját pártja felemésztésének árán is görcsösen ragaszkodott a székéhez, azért blogger egészen félelmetesnek tartja azt a lehetőséget, hogy ötvenhatosok vindikálják maguknak azt a jogot, hogy meghatározzák: ki emlékezhet meg ötvenhatról ötven évvel a forradalom után. persze, igen, tudjuk, a "haza nem lehet ellenzékben" országában gondoltak már ennél cifrábbakat is, de azért mégis, jó volna már kicsit arról beszélni, hogy hogyan lehetne talán mégis megpróbálni valami élhető közösséget alakítani.)

így jut blogger arra a következtetésre, hogy egy neki egyébként nem különösebben nem tetsző emlékmű elbontatását kifejezetten ellenzi, másrészt adott esetben arra is készen áll, hogy - mint máshol a turulhívők az egyébként engedéllyel nem rendelkező szobrot - erre a célra szervezett tüntetésen saját jelenlétével megakadályozza az egyébként engedéllyel rendelkező szobor elbontását.

kissé megnyugodva olvasta persze ugyanebben a cikkben, hogy a bontás nem szerepel az önkormányzat napirendjén. így abban reménykedik, hogy az ismételt wittner-nyilatkozat hatására legalább valamiféle nyilvános vita kerekedik egyrészt magáról a szoborról, másrészt pedig a politikai közösségünknek az ötvenhathoz való viszonyáról.