informális ülést tartott az egészségügyi reformról az mszp-frakció. hála a jó istennek - tényleg jobb későn, mint soha. itt jól leszögezték, hogy egyrészt az, ami megvalósuland a törvénymódosítás kapcsán, az nem több-biztosítós modell lesz. persze, aki figyelt, az ezt eddig is tudta. emellett még azt is mondták, hogy erősen figyelembe veszik sólyom lászló véleményét.

amely vélemény persze kettős volt - egyrészt a törvény meghozatalának körülményeire, jelesül a társadalmi egyeztetés hiányára vonatkozott, másrészt azonban arra, hogy a törvény nem éri el deklarált célját: a versenyt.

kérdés persze, hogy a verseny önmagában megoldást hoz-e a problémára. blogger megrögzött piacpárti, ugyanakkor azonban itt kételyei vannak. ugyanis a probléma nem egyszerűen minőségi jellegű, amin a verseny többnyire segíteni szokott, és nem is egyértelműen hatékonysági, amin szintén.

miközben az egy- és több-biztosítós modell előnyeiről és hátrányairól beszélgetünk, és arról, hogy lehet-e üzlet az egészség, mintha a lényegről feledkeznénk el. ha a fidesz azt mondja, hogy az egészség nem lehet üzlet, a koalíció pedig szégyenlősen megkerüli ezt a kérdést, akkor hogy várható el az emberektől, hogy felfogják: itt nagyon komoly forráskérdésről van szó.

ugyanis az a helyzet, hogy a magyar egészségügynek két, de inkább két és fél problémát kell megoldania. egyrészt iszonyatosan fejletlen technológiailag. miközben a modern diagnosztikai és terápiás eszközök egyre drágábbak, magyarországnak szembe kell néznie azzal, hogy legalább a kommunizmus negyven éve alatt, de lehet hogy még korábbtól kezdődően jelentős elmaradást halmozott föl technológiailag. irdatlan mennyiségű forrás kellene ahhoz is, hogy ha nem is az egyesült államok, vagy németország szintjére, de legalább egy közepesen fejlett európai ország szintjére képes legyen feltornázni az egészségügy technológiai hátterét. ez olyan léptékű invesztíciót jelentene, amely nem várható el egyes egyedül a piac garantálta hatékonyságtól.

a másik egész probléma a folyó ügyek finanszírozása. itt pedig - közhely, közhely - a demográfiai bombával kell szembenézni. az egészségügyben és a nyugdíjrendszerben alkalmazott bismarcki felosztó-kirovó modell (amikor az éppen aktív keresők finanszírozzák az éppen nyugdíjasok nyugdíját) arra a helyzetre volt kitalálva, amikor a keresők és a nyugdíjasok/egészségügyi ellátásra szorulók (a per-jel nem szinonímát jelent, hanem párhuzamosan említem a különböző ellátórendszereket) aránya sok/kevés volt. mivel jelentősen javult az egészségügyi ellátás, megnyúlt a születéskor várható élettartam - így jelentősen megnövekedett a nyugdíjasok aránya az aktívokhoz képest. ezt a hatást tovább rontja a születések csökkenő száma. ezt nevezzük nyugdíjbombának - és ezt próbálják (és próbáltuk mi is elhaló kísérlettel) ellensúlyozni az egyéni nyugdíjszámlával - hogy tudniillik az aktív évei alatt fizetett járulékból mindenki a saját nyugdíjának az alapjait teremti meg.

ez azonban nem feltétlenül képes így működni az egészségügyben - gondoljuk el, mi történne, ha mindenki csak addig a mértékig kapna kezelést, amilyen mértékig erre fedezetet halmozott fel az egyéni számláján. ezért ezt valamilyen módon biztosítási vagy társadalombiztosítási alapon kell megoldani. a kettő közötti választás alapvetően erkölcsi kérdés, és nem esik egybe a piacról alkotott pozitív vagy negatív véleménnyel. az erkölcsi kérdés pedig úgy szól, hogy mennyire érezzük magunkat felelősnek embertársainkért.

a tisztán biztosítási modell úgy szól, hogy vannak biztosítók, amelyek egészségbiztosítással foglalkoznak. ezek felmérik a jelentkező állapotát (korát, nemét, figyelembe veszik korábbi kórtörténetét), majd ez alapján kalkulálnak rá díjat. ebben a rendszerben nyilván a fiatal nők járnak legjobban, s minél öregebb, minél férfibb valaki, s minél gazdagabb a kórtörténete, annál többet fizet. sőt időnként revízió is van, merthogy a biztosító a kockázatelemzését szereti minél inkább up to date-en tartani. erre például az egyesült államokban többnyire állásváltozáskor kerül sor. az egészségi állapot nem egyértelműen korrelál a jövedelmi viszonyokkal - így azonos egészségi állapotú, de jól kereső emberek még tudják a szükséges díjat fizetni, míg esetleg gyengébb kereseti viszonyúak kevésbé. így sokan kihullanak és visszaesnek az állami egészségügyi rendszerbe, amely - érthetően - alapvetően forráshiányos és ezért gyengébb ellátást biztosít.

a társadalombiztosítási modell nagyobb szolidaritást feltételez: azt, hogy mindenki a jövedelmi viszonyai szerint vesz részt a mindenki számára hozzáférhető rendszer fenntartásában. ilyen esetben az ember nem az egészségi állapota alapján kiszabott díjat, hanem a jövedelme alapján megszabott járulékot fizet, és ezzel segíti a rendszer fenntartását. kérdés az, hogy elvárható-e, hogy az ember olyan szolgáltatások fenntartásáért fizessen sokat, amelyekhez más kevesebbet fizetve is hozzájuthat. a társadalmi szolidaritás elve azt mondatja, hogy ez elvárható. csakhogy ennek lennének feltételei.

a legfontosabb feltétele az lenne, hogy mindenki azt lássa: jó minőségű, hatékony és átlátható rendszer fenntartására fizeti a járulékot. sajnos, ma magyarországon messzemenően nem ez a helyzet. itt köszönt ránk a két és fél problémából a feledik: nemcsaka demográfiai bomba miatt kevés a forrás, hanem az aktív lakosság jelentős része is úgy igyekszik kibújni a járulékfizetés alól, ahogy csak tud. ennélfogva még a lehetséges forrásoknál is jóval kevesebb folyik be.

ezért az egy- vagy több biztosító kérdésénél blogger sokkal fontosabbnak tartja az ellenőrzés kérdését. egyrészt magának a járulékfizetésnek az ellenőrzését és kikényszerítését. de ugyanígy a járulékfizetés morális kötelezettségét megalapozó ellenőrzését is: az egészségügy működési hatékonyságának az ellenőrzését is.

hogy valóban legyen átlátható a rendszer - például akár valóban a várólisták nyilvánossága révén lehessen látni, hogy aki fizeti a járulékot, az kiszámítható szabályok szerint részesül ellátásban. ha várni kell, akkor azért kell várni, mert valóban nincs elég kapacitás, de a kevés kapacitáshoz mindenki egyenlő esélyekkel férhet hozzá, nem kell attól félni, hogy ügyeskedők, hálapénzt fizetők előbb jutnak ellátáshoz.

magyarul: átlátható rendszert kell csinálni, és ehhez kell megtalálni az eszközt. ha ez a több biztosító, akkor azt. ha az egy biztosító, több pénztár modell a jó, akkor azt, ha az egy pénztár egy biztosító a jó, akkor azt. de először a célt kellene közösen látni. ahhoz viszont a lényeget illető

bloggernek nincs megoldása a feladványra - nomen est omen, leginkább kétségei vannak. azok viszont számosan. úgyhogy folytatása következik.