továbbfűzi egy kicsit előző postjának azt a gondolatát, amely arról szólt, hogy a népszavazási kérdések felvetik azt a halvány reményt, hogy végre tartalmi kérdésekről is folyhatna érdemi vita.

ugyanis ebben minden ellenkező nézet és érzet dacára ebben az országban jelenleg nem az a legfőbb kérdés, hogy az mszp vagy a fidesz kerül-e hatalomra. sokkal lényegibb: hogy olyan erő kerül-e hatalomra, amit annak programját hozzávetőlegesen ismerik a választók és amelyet abban a tudatban választanak meg, hogy tudják, mit fog tenni.

ha a jelenlegi közvélemény-kutatási eredményeket nézzük, erre vajmi kevés az esély: ha így megy tovább, a fidesz gyakorlatilag úgy nyerheti meg a választást, hogy hátradől és várja a győzelem kihirdetését. legfeljebb arra kell vigyáznia, hogy ne járjon úgy, mint petrasovits anna nagy sikerű szocdem pártja, amely kampányának minden elemével mintegy 5%-ot vesztett a népszerűségéből.

ez persze matematikailag eredményezhet földcsuszamlás-szerű győzelmet, de ez inkább a szocik nagy elutasítottságának, egy protest-szavazásnak lesz az eredménye, semmint annak, hogy ekkora tömegben szavaznának a fidesz programjára: így a nagy győzelmi arány ellenére messze lehet a fidesz attól, hogy felhatalmazást kapjon a saját programja megvalósítására. és ez könnyen eredményezhet éppen olyan kiábrádndulást és elfordulást, mint ahogyan gyurcsányék ellen fordult a közvélemény.

különös tekintettel arra, hogy az mszp – egyébként valóban improvizatívnak, végiggondolatlannak tűnő – reformjait a fidesz úgy utasítja el, hogy a nagyközönséghez eljutó, a közérthetőség érdekében végletesen leegyszerűsített üzenetei nem azt állítják csupán, hogy az a mód hibás, ahogy a koalíció a reformokat végrehajtja, hanem egyúttal azt is sugallják, hogy az ő győzelmük esetén apró változtatásokkal minden maradhat a régiben.

előfordulhat persze, hogy a választások idejére szorosabb lesz a verseny. kérdés, hogy ebben az esetben mi tarthatja vissza a pártokat attól, hogy újabb ígérgetés-spirálba lépjenek. blogger általában nem híve a négy-öt-hat-stb párti tárgyalásoknak, mert úgy gondolja, hogy a fontosabb politikai kérdéseknek, a sokpárti tárgyalásoknak van megfelelő helye: a parlament. úgy látja továbbá, hogy soha nem vezettek eredményre a választások előtt mindig elfogadott etikai kódexek sem. ezzel együtt úgy véli, hogy a számottevő pártoknak valamilyen módon megegyezésre kellene jutniuk egy önkorlátozó szabályrendszerről, amely ebben a kivételes helyzetben a választásokat szabályozza. elsőként is egy látleletről. és ezt a látleletet közösen kellene a választópolgárokkal tudatniuk.

ennek a látleletnek jóval kevésbé kellene arról szólni, hogy miként alakult ki a jelenlegi helyzet, hanem sokkal inkább arról, hogy mi a helyzet. ez teremtene egy olyan kontextust, amiben nem lehet azzal kampányolni, hogy nem kell félni, nem fog fájni. viszont kiválóan lehetne azzal, hogy az adott helyzetre, vagy annak részletkérdéseire mi a válaszuk a szocialistáknak, a liberálisoknak, konzervatívoknak, populistáknak, polgári erőknek, stb.

ez persze elsősorban a fidesz részéről hatalmas önkorlátozás, hiszen a jelenlegi koalíciónak – úgy is, mint utódpártnak, úgy is, mint a reformokat hosszan halogató koalíciónak – objektíve sokkal nagyobb a felelőssége a jelen helyzet kialakulásában, mint a fidesznek (amelynek, make no mistake, szintén óriási). a fidesz önkorlátozása így azzal jár, hogy le kell, hogy mondjon a kormánykoalíció pártjai alkalmasságának megkérdőjelezéséről.

de talán ez még mindig vállalható kompromisszum. ha ugyanis ez a fajta önkorlátozó kampány nem folytatható le, akkor két opció marad: vagy valóban olyan párt kerül hatalomra, amely kénytelen lesz ismét homlokegyenest mást csinálni, mint amit a kampányában ígért, vagy következik a lehető legrosszabb megoldás.

a nagykoalíció.