kétségek között

mint néha máskor is, halottak napján - vagy éppen mindenszentekkor, ahogy alakul - kimegy a temetőbe. függetleníti magát a vásári nyüzsgéstől, nézi a sétáló családokat, és gyönyörködik a sírokon égő gyertyák és mécsesek sejtelmességén.

szereti a halottak napját is, meg szeret temetőben lenni általában is. talán azért, mert általában is fontos neki a múlthoz, az ősökhöz és a hagyományhoz való viszonya. sokat szokott ezen merengeni. töprengeni azon, hogy honnan jött, mi lett belőle, miből és mihez képest lett olyan, amilyen. hogy mire büszke, minek tudott, minek nem is akart és minek volt képtelen megfelelni.

és hazafelé eszébe jutott a nem olyan régen látott királynő című film.
 
nem fogja részletesen elemezni, annál is inkább, mert nem nagyon ért hozzá.  inkább arra a konfliktusra figyelt, amit az okozott, hogy a királyi családnak - milyen csodálatos herceg volt jack bauer apja:-) - hirtelen  alkalmazkodnia kellett egy, a korábban megszokottól eltérő politizálási módhoz.

nevezetesen, hogy szembesülniük kellett azzal, hogy ők is - egy szereplőként a sok közül - szereplőivé váltak a bulvármédiának és ez sokkal változékonyabbá tette a megítélésüket, mint amilyen korábban volt. és az ebből származó kérdésre: hogy lehet-e, szabad-e, végül persze: elkerülhető-e, hogy belépjenek ebbe a játéktérbe.

és a poszt-szocialista nézőnek nyilván nagyon érdekes volt az a sokrétű hagyományrendszer, ami mindent meghatároz: a viselkedéskultúrát a társas érintkezésben, a politikában elfogadhatónak tartott opciók tárházát, általában: a hivatkozási és orientációs pontokat. az elfogadást és a belehelyezkedést éppen úgy, mint a lázadást és a változtatási kísérleteket.

és persze, tudja, hogy angliának és nagy britanniának megvannak a maga saját problémái és a formák és hagyományok megléte még önmagában nem megoldás semmire. a kossuth moziból nézvést viszont mégiscsak szembeötlő az a siralmas hagyomány- és formanélküliség, amiben hosszú idő óta zajlik a köz- és részben a privát életünk.

és ez nem pusztán a konzervatívok kérdése - mármint, hogy mi az a hagyományrendszer, amihez képest konzervatívnak lehet lenni a szocializmus elmúltával. ez mindannyiunk közös kérdése. nagyjából az a kérdés, amit hankiss elemér ilyen-olyan fórumokon évek óta szajkóz: hogy találjuk ki ezt az országot végre.

mert nyilván nem lehetett továbbélni abban a formarendszerben és azon a morális és intellektuális színvonalon, amit a kádár-rendszer kínálni képes volt. de sajnos a háború előtt kegyelmes és méltóságos, uram-bátyámos világ színvonalához és gesztusrendszeréhez sem volt érdemes (nem is lehetett) visszanyúlni (e tárgyban tessék sok móriczot olvasni, meg falukutatókat, meg miegymást).

csak sajnos arra sem voltunk képesek, hogy kitaláljunk valami újat. ez persze nyilván visszavezethető arra is, hogy a rendszerváltás sem volt egy közösen kiharcolt, egységbe forrasztó aktus, aminek vívmányaira mindenki vigyázni akart volna, sokkal inkább volt ölünkbe potyogott szerencse. nem tudja pontosan.

de egyre jobban hiányoznak neki a formák.