az ember kicsit mindig fél megvenni kedvenc szerzője új könyvét, kedvelt előadója új lemezét, és kicsit szorongva megy el meghallgatni hosszú idő után újra koncertező zenekarát. volt bloggerben is ilyen félelem, amikor elment gödörbe, európa kiadóra. de pár éve is, amikor a hajón látta őket, egyben volt a cucc, jól szólt, nem volt vele baj, gondolta hát, hogy olyan nagyon nem fájhat lemenni megnézni.
nem is csalódott nagyon az előadás minőségében - jó válogatás volt a legfontosabb számokból, profi minőségben, szenvtelenül ledarálva, különösebb érzelmek nélkül, ahogy a kispál fogalmazta: sika, kasza, tán még léc is volt/lesz, nem tudja blogger, ki hol él most, de különösen nem is érdekli.
így aztán bloggert is csak módjával volt képes magával ragadni a performansz, nagyjából a szabadíts meg a gonosztól után ki is ment, a büféből hallgatta tovább. közben végig azon járt az agya, hogy mi hiányzott az előadásból. triviális lenne azt mondani, hogy a lélek, de valószínűleg nem ez volt a fő baj vele.
ha jobban belegondol blogger, már a nyitó számnál elkezdett motoszkálni a fejében a kérdés, hogy mennyiben relevánsak még ezek a számok 2010-ben? már igazából a nyolcvanas évek közepén sem egészen értette (maga sem tudta:-):-) ), hogy kik azok a fiatal magyarok, akik az utcát rázzák, valahogy úgy érezte, hogy elvileg ő is közéjük tartozna, de hát ő mégsem hozott semmilyen rázást a külvárosból a belvárosba, merthogy a gellérthegyről érkezett. abban azonban egészen biztos, azok a fiatal magyarok, akik most rázzák az utcát, egészen másfajta és sokkal kevésbé örömteli rezgésst hoznak a belvárosba, netán egészen a parlamentbe. egy szó, mint száz, rögtön az első szám alatt érezhető volt, hogy a dalok némelyike alól egészen biztos, hogy kiszaladt a kontextus, megváltozott a világ, és ha a nosztalgiát, netán a kordokumentumok fölidézését meghaladó igénnyel közelítünk hozzájuk, azok bizony ma már nem szólnak, vagy éppen máshogy szólnak.
mert az előadott számok a maguk idejében egytől egyig olyanok voltak, amelyek igen-igen pontosan ragadtak meg egy közérzetet, amelyben jó sokan osztoztunk. az a világ volt ez, amikor úgy tűnt, hogy valóban sose lesz vége annak a jövőnek, ami itt van. amikor álmodni nem mertünk volna arról, hogy rendszerváltás lesz, hogy szabadságban fogunk élhetni, amikor a lemondó magába fordulás, a nagyra nőtt lelkek pincébe bújása, a nevetve meghalás, a kontroll-féle "eliszom inkább" tűnt ha nem is a kizárólagos, de legalábbis az egyetlen elfogadható alternatívának. ezt a kort a magyar popzenében senki nem fejezte ki olyan pontosan, mint az európa kiadó, és kicsit más szempontból, a balaton. és valószínűleg éppen ez volt blogger hiányérzetének legfőbb oka: hogy egy ennyire érzékenynek és pontosnak megismert zenekar az égvilágon semmilyen kísérletet nem tesz arra, hogy reflektáljon arra, hogy immár 2010-et írunk, hogy más világ van.
sem arra nem tesz kísérletet, hogy megfogalmazza a saját viszonyát ahhoz az élethez, ami most adatik az országnak általában, vagy a zenekar( tagjai)nak specifikusan, sem arra, hogy azt tárgyazza, hogy mit gondol arról, hogy egy radikálisan más kontextusban íródott dalok mennyire érvényesek most. ennek elmaradása eredményezte azt, hogy ez a koncert naptári esemény volt, nosztalgiakoncert, de semmiképpen sem intellektuális esemény / élmény - ami lényegi különbség ahhoz az időhöz képest, amikor még működő zenekarról beszélhettünk. felelevenítés volt ez inkább s nem állítás. kicsit olyan, mint amikor szimfonikus művet az ember nem koncertteremben hall, hanem bevásárlóközpontban, háttérzeneként. nem érinti meg.
persze várakozás szerint erre lehetett készülni - a körítés azonban, amelynek révén egésznapos közösségi / politikai eseménybe helyezve vezették fel a koncerteket, mégiscsak egy olyan rendezvényen, amely aktuális problémákról szólt, kialakult bloggerben az a várakozás, hogy talán mégiscsak lesz valamiféle reflexió akár a jelenre, akár az eltelt időre. de úgy tűnik, a koncert ilyetén meghirdetése leginkább az egésznapos rendezvény promóciójának része volt, mint a koncert szerves integrálása az eseménysorba. ez persze leginkább a gödör problémája, s nem a zenekaré.
persze nem is biztos, hogy olyan nagy baj a reflexivitás hiánya. mert emlékszik blogger régebbi koncertre, amelyen a nagy trouvaille az volt, hogy nem kopasz cenzor, hanem kopasz szponzor ült jenő agyában. ami első pillantásra mélyértelműnek tűnik, de kicsit belegondolva nem csupán sekélyes gegnek bizonyul, hanem annak is ékes bizonyítéka, hogy éppen ezeket a dalokat nem feltétlenül lehet az új kontextusban érvényesnek tekinteni, de még érvényessé átértelmezni sem. mert bármennyire is nehéz, megalázó, stb, stb olykor egy-egy projekthez szponzort találni, potenciális szponzorból több van: az embernek / zenekarnak magában azt kell lejátszania, hogy tekintetbe veszi-e s ha igen, milyen mértékben a szponzornak a művére vonatkozó elvárását, vagy keres-e másik szponzort, miközben a cenzúrának éppen az a lényege, hogy egyetlen, monopol helyzetben levő instancia van, amely kizárólagos ura a döntésnek. és ez azért mégiscsak különbség: amely a választási lehetőség fennállása vagy fenn nem állása közötti különbség. végső soron a szabadság és a rabság közötti különbség. amit nem helyes egy gyenge szóviccel megkerülni.
több beharangozóban lehetett olvasni, hogy ezek a dalok még most is aktuálisak, mert a világ alapvető működése változatlan maradt. blogger ezzel szemben éppen úgy véli, hogy a világ jelentősen megváltozott - ezért tűnik úgy, hogy a balatonnak a kor hangulatát szintén érzékletesen megmaradó dalai sokkal inkább állták ki az idő próbáját; azok ugyanis jóval személyesebbek, köznapi léthelyzeteket és spleeneket fognak meg, amelyek akkor is elfoghatják az embert, ha éppen nem kényszerül arra, hogy teljesen tagadja a körülötte levő világot. az európa kiadót azért lehet csak nosztalgiazenekarként, kordokumentumként hallgatni, mert hiába személyes élményekről van szó, jellemzően mégis a fennálló környezethez való viszony kérdése foglalkoztatja leginkább.
és ha azt érezzük is, hogy a jelenleg fennálló környezet nem szimpatikus és tagadni való, azt nem mondhatjuk, hogy ugyanazért és ugyanolyan módon kell tagadni. mégiscsak volt egy rendszerváltás, ami tejjel mézzel folyó kánaánt ugyan nem hozott, de szabadságot, választási lehetőséget, s ezzel együtt felelősséget igen. és azt a lehetőséget, hogy innentől ne csak azt lehessen mondani, hogy mit nem, hanem azt is, hogy mit igen. és bármit is gondolunk a rendszerváltás óta eltelt húsz évről, ez lényegi különbség, ami sajnos ezeket a dalokat nagyrészt túlhaladottá teszi.
ami persze nem jelenti azt, hogy ne lennének baromi jó számok, hogy ne lennének olyan számok, amelynek sorai máig visszhangoznak blogger agyában (gyakorlatilag minden szöveg idéznivalóan pontos; és ezzel blogger élete során gyakran élt is). sőt: azt sem jelenti, hogy ne töltöttek volna ezek a dalok be igen fontos szerepet abban, hogy blogger az lett, aki. és még csak azt sem jelenti, hogy maga a koncert ne lett volna pontos, jó és élvezhető, ha meglehetősen kasszacsörgés-szagú volt is.
de az biztos, hogy revelatív élmény nem volt.
utolsó kommentek